Egy édesanya őszinte és fontos, erőt adó gondolatai elkényeztetés, önállóságra szoktatás témájában:
(…) A nagyobbik “elvagyok magamban” típusú gyerek volt: letettem és elvolt, nézelődött, nevetgélt, csak mellette kellett lenni, és elaludt. A kicsi viszont borzasztóan sírós volt attól a naptól kezdve, hogy hazahoztuk. Nem volt el se ölben, se cicin, csak és kizárólag kendőben. Este, amíg a nagyot altattam, órákig volt az apján kendőben. Öt percre nem lehetett letenni, annyira se, hogy egyek.
Kendőben élt. Délben úgy altattam a nagyobbat, hogy a kicsi a hátamon a kendőben, én meg a nagy mellett térdeltem az ágyon, és ingattam magam. Aztán ha a nagy elaludt, jöttek a véget nem érő körök a nappaliban, a babával a hátamon… Akkor nem hittük, hogy ennek egyszer vége szakad, és hogy ez nem is olyan nagy baj. Ma már másképp látjuk. A kicsi kikövetelte magának a testközelséget, a foglalkozást, az anyát. És maximálisan megkapta pici korában ezt. Most sokkal könnyebb vele, mint a bátyjával. Most eljátszik félórákig, órákig egyedül akármilyen játékkal, megérti, hogy nem vagy később vagy várni kell vagy mindjárt jövök. Nem hittem volna akkoriban, de mostanra nagyon-nagyon igaznak találom, hogy hihetetlenül jó befektetés a pici babának akár erőn felül is, de teljesen odaadni magunkat. Minél fárasztóbb kicsiként, annál önállóbb lesz, ahogy nő, mert megkapta, ami neki jár. Ezt a lamentálóknak üzenem, akiket azzal riogatnak, hogy sose fogod tudni letenni, sose fog tudni ágyban aludni stb-stb.: de igen. És idővel nektek sokkal jobb és könnyebb lesz, mint azoknak, akik most le akarják tenni a babájukat, és távol tartani maguktól, hogy “önállóságra” tanítsák.
Sasváriné Bocsi Krisztina