Forgalmas hely, sokan vagyunk, mindenki intézi az ügyes-bajos dolgait. Ki ebédszünetben, ki sétaidőben.
Picurka baba békésen nézelődik a babakocsiban.
Háttal állok mikor hallom, hogy gőgicsélni kezd, egyre intenzívebben próbál kommunikálni. Ránézek, mosolygok, tekintetemmel egy anyatársi összemosolygást keresek. Semmi, nem is jövök rá kinek a babája lehet…
Visszafordulok a teendőmhöz, igyekszem vissza dolgozni, bár kétségtelen, hogy sokkal szivesebben „társalognék” a kicsivel.
A gagyarászás ismét egyre hangosabb, már sikkantások is hallatszanak. Oda-oda fordulok, viszontmosolyt most sem találok.
A sikkantások egyre hosszabbak és hangosabbak, lassan átfordul határozott segítségkérésbe. Aztán a levegővételek szaporodnak, felszínesebbé válnak, a közöttük lévő hangeffektek már sírásként értelmezhetőek. Ismét nem találok figyelő tekintetet, sem mocorgást a tömegből, mutatván, hogy valaki illetékes törekedne a kicsi felé.
Nem tudok már nem odafigyelni, pedig komolyan próbálom, nem az én gyerekem, nem tehetek semmit.
www.flickr.com/photos/kit4na/6241060744
Már percek óta sír a kisbaba, közben mondatfoszlányokat vélek hallani innen-onnan: „ne tologasd a kocsit, hagyd a babát”, „anya vegyél fel”, „ú de álmos lehet”, „ az enyém is így szokta”…
Én meg csak állok, babrálom ami a kezem ügyébe akad, és csaponganak a gondolataim.
Ha már egy kisgyerek is érzi, hogy valami módon a nála kisebb segítségre szorul, ha már a gyermektelen alkalmazott is sejti mi a pici mondanivalója, de ugyanakkor tök megszokott dolog és jót mosolygunk azon, hogy egy embergyerek csakúgy egyedül sír, akkor mégis hol lehet a bibi? Hol romlik el amit a totyogó tud és ösztönből teszi a dolgát? Amit egy nő gyermekgondozási tapasztalat nélkül zsigerből érez, azt hogyan tudjuk mégis figyelmen kívül hagyni?
Nem, nem hibáztatok senkit. Vagy mégis? Nem is tudom eldönteni. Hiszen az anyukája szereti, és biztosan a legjobbat akarja. Biztosan sok okosat olvasott és sok okos tanácsot meghallgatott…
És még csak messzemenő következtetést is hiba volna levonni egy negyed órás jelenetből.
Arra viszont elég volt, hogy hosszasan elgondolkodjak azon, vajon milyen „társadalom” az, ahol még mindig bárhol és bármikor normális, hogy egy pár hetes csöpp kommunikciós kísérlete és hangos segítségkérése válasz nélkül maradhat.
Csodálkozunk, hogy az emberek nem figyelnek egymásra? Csodálkozunk, hogy az empátia kevés emberi kapcsolatban felismerhető? Csodálkozunk, hogy sokan képtelenek megosztani akár szeretteinkkel is a bajukat, problémájukat?
Azt írtam pár perce, hogy nem hibáztatok senkit. De, mégis. Azokat, akik még mindig képesek arra bíztatni az anyukákat, családokat, hogy hagyják a baba „hisztijét” figyelmen kívül, hogy ne reagáljanak a jelzéseikre, hogy ne tanítsák meg őket minél hamarabb egyedül ellenni(ezt egyszer valaki elmondhatná, hogy mégis hogyan tudna „ellenni” egy ekkora pici ösztönlény, mert oké, mi felnőttek már ésszel tudjuk, hogyan foglalhatnánk le magunkat de ezt is meg kellett valahogy tanulni és felnőni a feladathoz… de ez már egy másik bejegyzés témája) és a többi. Azokat, akik az ösztönös, zsigeri anyai reakciókat elnyomatják az anyákkal, mondván „meg kell keményíteni a szíved de hidd el így lesz a legjobb”. Kinek. És meddig.